1896. szeptember 8-án matyó táncosoktól volt cifrán színes és hangos az Andrássy út. A násznép a Városligetből vonult egyenest a Terézvárosi kápolnába, hogy az ifjú matyó párt Budapesten, a városi érdeklődők szeme láttára adják össze. Matyóföldről aznap reggel 6 órakor érkezett meg a Keleti pályaudvarra különvonattal a 150 főnyi lakodalmas nép. A fővárosi vezetés elrendelte ugyanis, hogy a milleniumi ünnepség alatt jellegzetes vidéki eseményeket jelenítsenek meg Budapesten, hogy a városi közönséget a “valóságos esemény élményében részesítsék”. A fővárosi tanács egy szász lakodalmi bemutatót szorgalmazott, ám a szász a vőlegény nem kapta meg időre a házasodási engedélyt, így előzte be a matyó vőlegény a szász kérőt. Az ifjú pár még idős korában is azt mesélte Matyóföldön, milyen volt a lakodalom Budapesten.  

Egy hasonló matyó menyasszonyi fejdíszt, mint amit Marika, a milleniumi matyómenyasszony viselt Erzsi is felpróbáltatott velünk a tájházban, amit az egyik tulipános szekrény felső fiókjából varázsolt elő. A nagy, fehér, habos, majd ötvencentiméter magas fejdíszhez hosszú fehér szalagok is tartoztak, amelyek a földet súrolták. Ügyesen egyensúlyozva tudtunk csak áthaladni a mestergerenda alatt, óvatosan tudtunk csak forgolódni, nézelődni, lehajolni, pedig az igazi matyó menyecske ezzel a fején járja el a a lakodalmast. Erzsi szerint egy matyó lány mindent megold, mindent megtanul, csak idő és megszokás kérdése. Egy biztos, a fejdísszel nem igazán lehet görnyedten állni. Csak szép, kecses egyenes fej-és testtartással lehet nézelődni, várni, hogy teljen az idő, hogy az ember megszokja, és főképp javuljon a tartása.