Két fiatal igyekezett a sötétedő Rákóczi úton a Matyodesign center felé. Benéztek a szomszéd kerítésén, bizonytalanul álldogáltak, láthatóan elvesztek, nem értették, ahogy mi sem értettük, merre kellene menniük. Mi, a kapuban, Erzsivel beöltözve egy nagy, többfős forgatócsoportot vártunk idegesen, lámpalázasan. A Frankfurter Allgemeine Zeitung, az egyik legfontosabb német lap munkatársait, akiknek Erzsivel díszesen kiöltöztünk, bent a házban Neni almás pitét sütött, tésztát szaggatott, a hímzőházban pedig Pongó néni, Csábrádi néni és Erzsike néni gyakorolta izgatottan ékes német kiejtéssel a Guten Tag-ot.
Erzsi aztán magabiztosan megindult a két fiatal felé. Komm komm, mondta, ich bin Elisabeth. Erzsi, tősgyökeres tardi lakos és profi vendéglátó, tudta, hogy a faluban járkáló idegenek kizárólag hozzánk jöhettek aznap, mert Erzsi mindig tudja, hogy kihez ki mikor és miért érkezik. A hímzőházban a három néni a világ leggyönyörűbb Guten Tag-ja után úgy tett, ahogy azt az újság két munkatársa kérte: mintha ők ott sem lettek volna. Megbeszélték, ki mit dolgozott aznap a kertben, ki mit főzött ebédre, kinek hogy szolgál az egészsége, miközben hímezték a pólókat, sálakat, a nagy izgalom pedig elszállt, mondták is, milyen egyszerű dolog ez az interjú. A pogácsa és a sütemény közben elfogyott, a tea gőzölgött, a kamera forgott, és a profi német páros úgy vette fel az egyórás anyagot, hogy észre se vettük a jelenlétüket.
Erzsike néni két nappal később azt kérdezte, szerintünk hogy sikerült a forgatási nap. Egész biztosan remekül, feleltük, mert Erzsike néni azon izgult, esetleg túl sokat beszéltek a film alatt a barátnőivel, mert rendben van, hogy a filmesek németek voltak, na de Németországban is élnek magyarok.
Reméljük sok németországi magyar is meghallgatja mit beszélgetnek nálunk az asszonyok hímzés közben, mi nagyon várjuk, és büszkén mutatjuk a másik megjelenést a New York Times-ban, amire eszméletlenül büszkék vagyunk!